A mai Berlinre nem csak azok nem ismernek rá, akik a rendszerváltás előtt jártak ott utoljára, hanem azok sem, akik tavaly látták. Ha a Guinness-rekordok között létezne a leggyorsabban újjáépülő város kategóriája, akkor azt biztosan Berlin nyerné.
Lassan már azok sem emlékeznek rá, hol húzódott a hírhedt berlini fal, akik annak idején a nyugati oldalról többször is átnéztek a keleti oldalra, a direkt erre a célra épített emelvényekről. A fal és a tövében húzódó sáv helyén ma már irodaházak és lakóépületek állnak. De nem csak ezért nehéz beazonosítani a fél évszázados megosztottság földrajzi határát, hanem azért is, mert, ha lehet, akkor talán a volt keleti oldal belvárosi része a hangulatosabb, az izgalmasabb, vendéglőkben, kávéházakban gazdagabb.
Ma már csak ajándék pólókon és hűtőgép-mágneseken olvasható az egykor torokszorító mondat: "You are leaving the American sector". Berlinnek már egyetlen része sem amerikai vagy szovjet. Berlin minden ízében, minden részletében újra berlini. Tele múzeumokkal, építészeti csodákkal, remek éttermekkel, gazdag áruházakkal, európai szinten meghatározó kulturális élettel.
Aki azt hiszi, hogy egy rövid városlátogatás során megismerheti Berlint, nagyot téved. Hacsak nem híve a gyakori ismétléseknek...
Nagy döntés előtt álltak az új metropoliszt felépítő német és európai építészek a berlini fal leomlásakor. Újjáépítsék-e az egykori Berlint klasszicista házaival, közép-európai tereivel, sikátoraival, gigantikus sugárútjaival és birodalmi pompájával (amelyek egy része természetesen máig meghatározza sok városrész arculatát), vagy belevágjanak a földrész legnagyobb városi építkezésébe, és a történelmi sorsfordulók által üresen hagyott belvárosi telkeken, sőt egész városrészek hűlt helyén felépítsék minden idők legegységesebb és legmodernebb összefüggő belvárosát. Az utóbbit választották, de nem volt teljesen szabad a kezük. A régi Berlin készen szállított egy hangulatot és egy életérzést, amelyet a több évtizedes kettéválasztás sem tüntetett el. A múlt század kultúrfővárosa és a húszas évek léha báljainak színtere, a nemzeteket és nyelveket magába olvasztó közép-európai metropolisz máig őrzi ezeket az emlékeket.
A királyi és császári Berlin pedig készen szállított olyan megkerülhetetlen alkotásokat, amelyek Berlin felülmúlhatatlan jelképeivé váltak. I. Frigyes király nevéhez fűződik az egyik, valóban "megkerülhetetlen" építmény, a Brandenburgi kapu. Az akkor Berlint övező erdőségben a király utat vágatott feleségének a pompás Charlottenburgi kastély felé. Az utat ma Unter den Lindenként ismeri a világ, ez talán Európa leghíresebb, de biztosan a legtöbb sorsfordulót látott sugárútja. Ahol a "hársfa sétány" keresztezte az akkori városhatárt, a király megrendelésére 1789-ben kezdték el építeni a kaput, az athéni Akropolisz kapuzatának mintájára. Karl Gotthard Langhans a mai, ezredvégi városalakítók nagy elődjeként impozáns és grandiózus épületet álmodott meg, tetején a győzelem istennőjével. Az istennő azóta nézi, kik jönnek-mennek a történelmi kapu alatt. Ma leginkább bratwurstot majszoló turistákkal találkozik, akik nyáron a kapun át a tiergarten parkja felé sétálgatnak (ez maradt az egykori erdőből), ahol a fűben elterülve bámulják az eget Berlin felett.
Az égboltot manapság daruk homályosítják el. Hogy mit is építenek nagy tempóban, azt leginkább a Potsdamer Platz sarkán található piros Info Boxban derül ki, amelyet eddig több mint hatmillió látogató nézett meg. Számítógépes animáción látható a jövő Berlinje, de ha kipillantunk a tetőteraszról, láthatjuk, hogy a Sony üvegpalotája már áll, mellette hegyesszögű toronyház hasítja a berlini szelet. Tervezője, Hans Kollhoff azt vallja, egy gránittorony is lehet barátságos. Ezért tervezett meleg színű faablakokat a fasszádra, és ezért tagolta finom vonalakkal a torony minden homlokzatát. Szemközt nemrég lakták be a berliniek a Daimler-várost. A cég berlini központját egy mediterrán építészre, az olasz Ranzo Pianóra bízták. Ő az épületben tökélyre fejlesztette, amit a várostervezők előre megálmodtak: a grandiózus épület könnyednek hat, terecskéi és belső udvarai máris mágnesként vonzzák a berlinieket. Éttermek, üzletek, mozik, szálloda és kaszinó teremtenek itt várost a városban, és hozzák vissza a régi Berlin szellemét új díszletek között.
Berlin három egyeteme, három operaháza, számtalan színháza ismét nagy kihívás elé állítja Európa többi kultúrcentrumát. A vonzerőt csak növeli, hogy Berlin tudatosan a média fővárosává is fejlődik. Aki nyilvánosságot akar, ide, a tévéstúdiók, újságszerkesztőségek és rádióadók falansztervilágába érkezik.
Bár a város gránitba és acélba öltözve kezd új életet, egy világ biztosan megmarad. Ahogy alkonyodik, nyüzsögni kezdenek a bárok és éttermek a Kurfürsterdammon. Nyugat-Berlin legendás főutcája, bár a fanyalgók szerint már régen nem az, ami a hetvenes-nyolcvanas években volt, még mindig nyújt igazi nagyvárosi meglepetéseket az éjszaka felfedezőinek. De már ez a környék is versenyezni kénytelen. A város keleti felén, az Oranierburger utca környékén festőművészek, írók, építészek, elkallódott tehetségekés szépreményű művészpalánták lakják be a bárokat, galériákat, kávéházzal összekötött könyvesboltokat. Aki idejében kezdett itt művészettel foglalkozni, mint például Klaus Biesenach, az egykori orvostanhallgató, az ma kultúrpápának mondhatja magát az egyesült város közepén. Biesenach alapította meg a berlini biennálét, amely az egyik legrangosabb képzőművészeti kiállítás, és jelzi, hogy egy élő metropolisz kitermeli magából, és élteti a művészetet.
A berlini éjszaka technozenétől hangos. A nyaranta rendezett Love Parade, Európa legnagyobb, milliós technofesztiválja ezekben a kis utcákban, a pinceklubokban mintha állandóan tartana. Milyen zene is illene jobban az új évezred első metropoliszához?

Forrás: Utazunk.com