Berlin le sem tudja tagadni, hogy birodalmak fővárosának épült. Minden valószínűtlenül grandiózus, hűvös, tekintélyelvű és racionális. A város közepén lévő park, a hatsávos sugárutak, az épületek a birodalmi nagyság díszleteinek és demonstrálására épültek és épülnek most is. Ami furcsa, hogy ez jó.
Vannak városok, amelyeket az életben egyszer mindenképp látni kell, ilyen az európai kultúra meghatározó sarokpontja Párizs, Róma, London és ide tartozik Berlin is. Bár valljuk be, az ember nem minden áron vágyik Berlinbe, hisz a németekről a focin és a sörön kívül sok minden jó nemigazán jut úgy elsőre az eszünkbe. Ráadásul általában az idő is pocsék, és a város megosztottságának jelképét, a falat is nehéz feledni. A gondolatmenetemet itt visszájára is fordítom, hisz Berlin, ha van egy kis időnk, és nyitott szemmel járunk, csupa meglepetés, megkockáztatom, van olyan izgalmas, mint Róma vagy Párizs.
Izgalmas most is, és izgalmas volt – bár más okból – 1987-ben is. Azok közé tartozom, akik végignézték a szocializmus vergődését, bár 87-ben Berlinben se mert volna senki arra fogadni, hogy két évvel később a fal összeomlik. Azok közé tartozom, akikre Kelet-Berlinben rászólt az államhatalom ballonkabátos ügynöke, hogy azonnal tegyük el a fantás üveget, ne bomlasszuk itt a rendszert, mert a rendőrségen tölthetjük az éjszakát néhány pofon kíséretében. Azok közé tartozom, akik álltak a szögesdróttal dupla határként elzárt brandenburgi kapu mellett a gigantikus szovjet nagykövetség előtt, és azok közé, akik még aznap délután a Tiergartennél a magunkkal vitt neoluxszal kifújták a fal nyugati oldalára, minden angol tudásukat latba vetve, hogy „fuck you CCCP”.
Azok közé tartozom, akik a keletnémet márkájukat nem igazán tudták mire költeni, mert nem igazán volt mire költeni, így az egyetlen használható dologra szórtuk el; bolgár szivart vásárolva Brecht színházának falához dőlve pöfékeltünk és köpködtünk a szocializmusra, apátiával bámulva a nyugati oldalról átszűrődő tdk és kólareklámok fényeire. Berlin mégsem a múlt miatt érdekes, hanem a jövőbe vetett hit miatt, ami a városban szinte mindenhol látható, kitapintható, érzékelhető; a németsége miatt izgalmas.
Határozott jövőkép
Berlin nagyon NÉMET (csupa nagybetűvel írt) város, ugyanakkor olyan hely, ahol izgalmasan keveredik a múlt és a jövő, a tradicionális német kultúra a multikultival. Le sem tudja tagadni, hogy birodalmak fővárosának épült. Minden valószínűtlenül grandiózus, nagy, hűvös, tekintélyelvű és racionális. A város közepén lévő park, a hatsávos sugárutak, az épületek a birodalmi nagyság díszleteinek és demonstrálására épültek és épülnek most is. Ami furcsa, hogy ez jó. A racionalitás és ez a tartalommal megtöltött falanszteri hangulat szerethetővé teszi az utcákat, a tereket, az épületeket, persze akkor, ha nem figyelünk arra, hogy aznap már nagyjából 35 kilométert gyalogoltunk csak a szűken vett grandiózus méretű belvárosban.
West-Balkánról jött európai utasként és turistaként sajnos mégis Európa és a mi kis országunk közötti különbségek hajszálrepedései miatt lesz az ember leginkább szomorú…és mielőtt azt mondanánk, hogy minden pénzkérdés...van, ami a civil hozzáállás, filozófia és kulturáltság kérdése.
Vegyük a kormányzati negyedet. Őszintén remélem, hogy a Lehel téri megaprojekt tervezői hacsak egy kicsit is de tanulmányozni fogják a berlini kormányzati épületeket és nem egy újabb igénytelen budapesti „csoda” épül. A beton és leginkább üveg épületegyüttes a Reichstag és a hivatalok nemcsak az építészeti megoldások miatt megdöbbentőek, hanem a mögöttük lévő koncepció az, ami a bürokratikusan átláthatatlan magyar közéletből jött turistának azonnal szimpatikus.
Az egész épületegyüttes átlátható: a tárgyalók, a folyosók, a hivatali helyiségek, a konferenciatermek. Az átláthatóság itt nem blöff, Berlinben az állam szimbolikusan is átlátható, a választott képviselők szemmel tarthatóak, a munka, amit a polgárokért végez az államigazgatás, szó szerint a kirakatban folyik. Az építészet e kódolt, nyílt társadalomra felszólító stílusát átvették a bankok, a cégek, tucatszámra épülnek olyan házak, ahol az utcáról minden, ami bent történik nyíltan átlátható. A volt fal közelében egy üvegfal-építészeti-művészeti-installáción egy újabb jelképes szimbóluma a nyílt társadalomnak, az alkotmány – az államra és a polgárok szimbiózisára vonatkozó – szövege olvasható. Itt nincs titok, nincs mellébeszélés, a jog és a kötelesség, az államot fenn- és eltartó kisembereket szolgálja, és nem fordítva. A németek ezt az alapvető axiómát megtanulták a történelmükből.
Az értékőrző progresszió
Nem lehetett könnyű, de a berliniek megtalálták az egyensúlyt a múlt és a jövő között. Minden, ami a múltjukhoz tartozik – legyen az pozitív, vagy negatív – az nekik fontos, és ha nem is feltétlenül büszkék rá, vállalják, mert tisztában vannak azzal, hogy a múlttal való szembenézés után építhető a jövő. A múzeumok és azok gyűjteményei valóságos közkincsek: sehol nem láttam annyi nyugdíjast és gyerekcsoportot a kiállítóterekben, mint Berlinben.
Van is mit nézni, a Gemäldegalerie németalföldi és olasz reneszánsz képanyaga pazar, a Kunstgewerbe múzeum iparművészeti remekei csodálatosak, az Új Nemzeti Galériájukban ott az egész XX. századi európai festészet, a múzeumszigeten annyi az érték és a látnivaló, hogy győzze a turista befogadni, a Jüdisches Múzeum épülete már maga is egy kiáltvány, a Bauhaus-Archív a magyar és egyben világhírű Moholy-Nagy László és Breuer Marcell miatt kihagyhatatlan.
Persze szembe lehet nézni a közeli múlttal is, a falat és annak nyomát megőrizték: az aszfalton, a tereken, a házak falán átfutó jelképes kockakősor utal a politika ostobaságára, a megosztottságra és a terrorra. Berlin mégsem a múlt, hanem a progresszió városa. Az útkeresés az építészetben látható leginkább, grandiózus, ami a városban történik. A Potsdamer teret három nemzetközi sztárépítész Renzo Piano, Helmut Jahn és Arata Isozaki álmodta újra. A nyújtott toronyházak, a geometrikus formákat beborító óriási cirkuszi sátor, a több tíz emeletnyi fény- és térszoborra álmodott épületek már a következő száz évnek üzennek.
Európa ott
Berlin élhető. A tömegközlekedés precíz, hisz német, emiatt lényegesen kevesebb az autó, meg a szmog, és persze lényegesen több a kerékpáros. Az autóforgalom lassú, nincs gyorshajtás, a közlekedési lámpák úgy vannak programozva, hogy még véletlenül sincs zöldhullám. Rengeteg a zöldterület, a közpark, meg a kutyatartók is tiszteletben tartják a járdák szentségét. Sokarcú, sokszínű város: török, kínai, indiai, thai, művész és bohém utcák, negyedek, városrészek oldják a futurisztikus racionalizmust.
Az éttermek, a kulthelyek, a színházak, a könyvesboltok tele vannak, ami érthető, hisz egy német fiatal pár 4-6 ezer eurót keres. Ebből 500-1500 euró között rezsivel együtt bérel egy lakást. Mivel az élelmiszerek nem drágábbak, mint Magyarországon – a tej kb. 130-150 forint – így nagyjából fejenként 1000-2000 euró marad havonta. Nem is igen látni rosszul öltözött, stresszes, sápadt, infarktusközeli, folyton rohanó „szellemeket”, meg az aluljárókból is hiányoznak a Budapesten városarculati elemként és országimázsként megszokott paplanos-kartondobozos, bűzlő hajléktalanok – elvégre itt is, ott is világváros épül, legfeljebb másként.
Civil válaszok, civilizált megoldások
Jó volt – ha csak egy rövid időre is – Berlinben egy kicsit berlinivé válni. Jó látni, hogy Európának van olyan sarka, ahol a politika az emberekért van és nem megfordítva, ahol az állam lakója partner, és nem pusztán egy közgazdasági mutató, egy statisztikai szám, nem csak egy adófizető, ahol a német „centrum” parkoló társaság már csak a politikai korrektség elvén sem szólítja fel 3-4 évvel azelőtt be- vagy be nem fizetett pótdíjra a berlinieket. Ahol fontos a múlt, de még fontosabb a jövő. Ahol a problémákra – mert ott is vannak – civil válaszok és civilizált megoldások születnek. Az utolsó este – a nosztalgia kedvéért – újra Brecht színházának falához dőlve szívtam a füstöt mintegy tisztelegve egyik kedvenc íróm szelleme előtt, és már – mivel okafogyottá vált – nem köpködtem a szocializmusra, csak arra gondoltam, milyen jó volna, ha a kólareklámplakátokba csomagolt Budapest, ha csak kicsit is, de olyan lehetne, mint Berlin…
A Pergamon Múzeum 
A világ egyik leghíresebb múzeuma, ami antik gyűjteménynek, előázsiai és az iszlám művészetek múzeumának ad otthont. A város és a múzeumi anyagok egyesítése után szinte teljes pompájában látható a Pergamon-oltár, ami a Krisztus előtt 2. században készült domborművein az istenek óriásokkal vívott harcát mutatja. A múzeumban látható még a miletoszi piac kapuja, valamint az Istár-kapu, a babiloni felvonulási út rekonstrukciója és a Mschatta-Fassade, ami egy az időszámításunk szerint 744-ben épült jordániai palota gazdagon faragott részlete.

Forrás: fn.hu